Történetileg Burma, egy ideje, 1989 óta: Mianmar. George Orwell naplója mindenütt kapható: Burmese days. Mai államformája bevallottam: katonai diktatúra. Ennek következtében a turisták jórészt elkerülik. A katonai diktatúra már többször kiírt választásokat, ám amikor nem nyernek, akkor törlik az egészet. Évek óta Amerika és az EU bojkottálja Mianmart. Tiltják a befektetéseket; a nagyobb légitársaságok nem közlekednek Yangonba (korábban Rangun), nem lehet pénzt utalni, nem használhatók a bankkártyák. A turistákat óva intik, hogy beutazzanak. Mianmarban csak belső telefonhálózat van, az internetet korlátozzák. Az időszámítás is más. A világon mindenhol kerek órákkal tolják el az időt, itt félórával. 2010 őszén újra választások lesznek. Ha lesznek. Tehát jó kalandnak tűnt az út, három hétre bezártuk magunkat Mianmarba.

Az embert a diktatúra nem egyből hökkenti meg. A repülőterek általában olyanok, mint bárhol másutt, jó, inkább a semmi különös kategóriájába tartoznak. Így van ez Yangon modern nemzetközi repülőterén is. Azonban ha körülnézünk azonnal felfedezzük a bennünket pásztázó kamerát, majd rögtön utána a szoknyás népviseletben, „longyiban” ránk váró kísérőt, Ni Ni-t pillantottuk meg: kezében volt az interneten egyeztetett vízumunk, amelyet Európában nem tudtunk beszerezni.

Előre utaltunk pénzt is (no nem Mianmarba), s lám, nem vertek át bennünket. Ni Ni mostantól végig velünk lesz, még a repülőutakon is, kéri, hogy nevét hivatalos személynek majd ne mondjuk el, ezért itt sem eredeti nevén szerepel. Térdünkön töltjük ki a valódi vízumot. Ahogy csökken egy országban a demokrácia, úgy lesznek kíváncsibbak az adatkérők, vastagabbak az adatlapok.

Olvassa tovább a Fashion and Travel magazinban...